A túrázás evolúciója

A túrázás, mint ősi ösztön, a vándorlás modern formája.

Az ember hosszú utat tett meg addig, hogy végül a szabadidejében önként felkapaszkodjon egy hegyoldalon, egy megpakolt hátizsákkal, majd egy sziklán ülve izzadtan és elégedetten kijelentse: "ezért megérte".

Számomra ez soha nem csak testedzés volt. Persze benne van a mozgás öröme, a teljesítmény, a nyughatatlanság, a belső késztetés, hogy menjünk még egy kicsit tovább, még egy kanyaron túlra. Van benne erőfeszítés, izommunka, ritmus, fáradtság.

De találtam benne sokkal lényegesebbet is - az alázatot.

A természet előtt nem lehet igazán nagy embernek lenni. Egy hegyoldal, egy gleccserformálta völgy, egy omladozó sziklafal vagy egy több millió éves kőzetréteg gyorsan helyreteszi az ember fontosságtudatát. Nem kérdés többé: a természet hatalmasabb nálunk. De félretéve a közhelyeket: engem nem csak a nagysága nyűgöz le, hanem az is, amit az emberrel tesz. Gyógyít.

Annak, aki belefáradt a világ dolgaiba, aki túl sok zajban, túl sok elvárásban, túl sok képernyő előtt él, a túrázás az egyik legjobb válasz. Mentálisan és fizikailag is visszarendez. A test dolgozik, a fej kitisztul, a figyelem áthelyeződik. Először csak az útra. Aztán a fákra. A víz hangjára. A lépések ritmusára. Végül arra a belső békére, ami nem attól jön, hogy minden rendben van, hanem attól, hogy végre megint része vagy valaminek.

Különösen azoknak való, akikben maradt idealizmus. Akik tudják, hogy nem minden élményt lehet megvenni, gyorsan elfogyasztani vagy továbbgörgetni. Akik szeretnék újra érezni, hogy a világ nemcsak problémákból, határidőkből és számlákból áll, hanem hegyekből-völgyekből, eső utáni illatokból és olyan pillanatokból is, amikor az ember egyszerűen csak azt érzi: ezért érdemes volt elindulni.

A vándorlás ősi emberi ösztön. Menni, tájékozódni, átkelni, követni a vizet, figyelni a hegyeket, felismerni az út jeleit. Valaha ez a túlélést szolgálta. Ma túrázásnak hívjuk, de ugyanaz a mozdulat élteti: útra kelni, majd megérkezni – talán önmagunkhoz. Ezért is tud meditatív, szinte szertartásos lenni. Felveszed a bakancsot, beállítod a hátizsákot, elindulsz. Az első percekben még veled jönnek a gondolatok, a zaj. Aztán a lépéseid lassan lerázzák rólad. A hegy nem kérdezi, ki vagy, mit értél el, mennyit keresel. Csak azt kérdezi: tudsz-e figyelni egyszerre kintre és bentre minden érzékszerveddel.

A túrázás valódi evolúciója talán éppen ott kezdődik, amikor megtanultunk már másképp látni.

Mert a táj nem néma. Csak nem azon a nyelven szól hozzánk, amelyhez hozzászoktunk.

A Geotrekkerz túráin azon vagyunk, hogy ez a nyelv érthetővé váljon. Ehhez a természettudományokat, azon belül a földtudományt hívjuk segítségül.

És van még valami, ami nélkül az egész nem lenne teljes: az élmény megosztása.

Ez a műfaj lehet magányos, és néha éppen úgy jó. De mikor társak csapódnak melléd, az út közösségi élménnyé válik. Nincs sok jobb dolog egy baráti társaságnál, amely akár véletlenszerűen is, de egy közös cél köré szerveződik. Egy útvonal összehozza az embereket. Egy közös megérkezés pedig őszinte kapcsolódást ad. Idegenekkel indulunk el, és útitársakkal érkezünk meg.

Lejöttünk a fáról, hogy egyszer majd felmehessünk a hegyre.

Azért kelünk útnak újra meg újra: mert van ebben valami nagyon régi, mégis ismerős. És néhányan még emlékszünk arra, merre érdemes indulni.

Illés Olivia
Geotrekkerz