Ismered a hegyet. De érted is?

Amikor a nemtudás kényelmetlenné válik.

A Geotrekkerz indulása óta van egy kérdés, amely újra és újra más formában kerül elénk: mi történik egy közösségben, amikor egy addig jobbára informális tevékenység mellett megjelenik egy tudásalapú kezdeményezés?

Első pillantásra könnyű azt gondolni, hogy itt egyszerűen a fizetős és az ingyenes túrák közötti különbségről van szó. Ennél jóval árnyaltabb a helyzet.

Svájc hegyeit a helyiek és az országban élő külföldiek egyaránt régóta járják, köztük természetesen a magyar közösség tagjai is. Évek, akár évtizedek alatt jelentős gyakorlati tapasztalat, helyismeret és rutin halmozódhatott fel. Egy ilyen közegben érthetően kialakul egy erős kompetenciaérzés is: tudjuk, hogyan működik ez, ismerjük a helyeket, megoldjuk magunk.

Ebbe a térbe érkeztünk meg a Geotrekkerz-zel egy másik nézőponttal. Nem azért, hogy érvénytelenítsük ezt a tapasztalatot, hanem hogy mellé tegyünk egy másik réteget: a táj működésének, a földtani folyamatoknak, a felszínformálásnak és a gyorsuló környezeti változásoknak az értelmezését.

Amikor megjelenik egy másik nézőpont

A Geotrekkerz számunkra elsősorban nem túraszervező vállalkozás, még akkor sem, ha kívülről talán ez a legegyszerűbb kategória, amelybe el lehet helyezni. Nem egy szolgáltatás köré épített vállalkozás, hanem egy szemlélet köré épített hosszú távú kezdeményezés.

Jelenlegi működése nem volumenre és rövid távú profitmaximalizálásra épül, hanem egy küldetésvezérelt, tudásátadó projekt logikáját követi, amelynek csak az egyik eszköze a kis létszámú geotúra, de ugyanilyen fontos része az ismeretterjesztés, a környezeti nevelés, valamint egy olyan tudásalapú fórum építése, ahol a szakmai háttér, a terepi tapasztalat és a természetjárók kíváncsisága találkozhat.

Ez a szemlélet abból indul ki, hogy az alpesi táj nem statikus díszlet. Gleccserek húzódnak vissza, permafroszt olvad, hegyoldalak veszíthetik el korábbi stabilitásukat, új tavak és törmelékfelszínek jelennek meg. Amit húsz éve megtanultunk egy helyről, nem feltétlenül érvényes változatlanul ma is.

Ebben a környezetben a földtudományi alapműveltség már nem kizárólag érdekes háttértudás. Segíthet megérteni, mi változik körülöttünk, milyen jelekre érdemes figyelni, és hol ér véget a saját ítéletünk biztonságos határa.
Ha Blatten, a nepáli tragédia vagy a Matterhorn környezetének kőomlásai sem elegendőek ahhoz, hogy figyelmet szenteljünk a változó magashegység folyamatainak, akkor vajon mi lesz az?

Számunkra az átalakuló alpesi táj egyfajta élő laboratórium. Nem lezárt folyamatokról beszélünk: a változás most történik előttünk. A terepen mindaz, amit könyvekben, kutatásokban vagy vetített képeken látunk, közvetlenül megfigyelhető valósággá válik. A geotúrák ennek megtapasztalására adnak lehetőséget, és egyúttal hozzáférést ahhoz a hosszú idő alatt felhalmozott tudáshoz, amely segít értelmezni, mit látunk és miért történik.

Geotúráink valójában csak a jéghegy csúcsát jelentik. A Geotrekkerzt hosszabb távon egyfajta találkozási felületként, olyan térként képzeljük el, ahol természetjárók kérdezhetnek, ahol állításokat lehet ütköztetni, és ahol a tudomány nem az előadóteremben marad, hanem visszakerül oda, ahonnan származik: a tájba.

Hetente egy alkalommal, kis csoporttal, szándékosan korlátozott létszámmal működni nehezen írható le klasszikus volumenüzletként. Vannak hosszú távú terveink, és természetesen azt szeretnénk, hogy a kezdeményezés egyszer fenntartható módon eltartsa önmagát. A jelenlegi szakasz azonban elsősorban építkezés: tartalom, közösség, módszertan és szemlélet formálása.

Mi változik meg, amikor a tudásnak ára lesz?

Éppen ezért érdekes számunkra, hogyan változik meg egy szakmai tevékenység megítélése attól, hogy díjazás kapcsolódik hozzá. Azt tapasztaljuk, hogy már önmagában az is ellenérzést vált ki, ha egy korábban informálisnak tekintett tevékenységnek ára lesz. Olyannyira, hogy valaki akár elvi alapon is elutasíthatja a részvételt. Pedig ezt a logikát akár meg is fordíthatnánk. Lehet valamin éppen elvi alapon részt venni azért, mert értéket képvisel. Mert fontosnak tartjuk, hogy legyen helye a közösségben a tudásátadásnak, az ismeretterjesztésnek és azoknak a kezdeményezéseknek, amelyekbe mások éveken át megszerzett tudásukat, idejüket és munkájukat teszik.

A kérdés már nemcsak az, hogy "miért kell ezért fizetni?", hanem az is: milyen értékek fennmaradásához szeretnénk a saját döntéseinkkel hozzájárulni?

És ezen a ponton a fizetősség kérdése már túlmutat önmagán. Mert az, hogy minek tulajdonítunk értéket, összefügg azzal is, kitől fogadunk el tudást, kinek ismerjük el a kompetenciáját, és milyen szerepet tulajdonítunk saját magunknak egy közösségen belül. Ezen a ponton válik láthatóvá, hogy a pénz kérdése mögött valójában a státusz kérdése is meghúzódik.

A túraszervezésben, még akkor is, ha valaki ingyen csinálja, óhatatlanul megjelenhet valamennyi rivalizáció. Ki ismeri jobban a helyet? Ki talál érdekesebb útvonalat? Kihez csatlakoznak többen? Kinek a beszámolója kap nagyobb figyelmet? Ki számít a közösség szemében kompetensnek?

Nem gondoljuk, hogy ebből mi teljesen kivonhatjuk magunkat. Bennünk is felmerül néha a kérdés, amikor egy tartalmilag feltételezhetően egyszerűbb kirándulás vagy beszámoló látványosan nagyobb figyelmet kap, mint egy tudományos háttérre, terepi megfigyelésekre és ismeretterjesztő tartalomra épülő program:
Miért?
-  Talán mert a közösségi népszerűség és a tartalmi érték nem feltétlenül ugyanazon logika szerint működik?
- Talán mert nem feltétlenül azt választjuk, amiből a legtöbbet tanulhatunk, hanem azt, amelyben a legkomfortosabban érezzük magunkat?
-  Talán mert egy program vonzerejét nemcsak az határozza meg, mit ad, hanem az is, mit kíván tőlünk?
-  Talán mert nem mindig azt keressük, ami új kérdéseket nyit, hanem azt is, ami megerősít abban, amit már gondolunk?
Rengeteg érvényes válasz létezhet, és akár több is igaz lehet egyszerre.

A közösségi népszerűség nem minőségbiztosítási rendszer. Más logika alapján működik. Számít az ismerősség, a könnyedség, a társasági biztonság, az, hogy mennyi figyelmet és szellemi részvételt kér egy program, és az is, milyen szerepben érezhetjük magunkat benne.

A tudás kényelmetlensége

Innen válik igazán érdekessé egy kényelmetlenebb kérdés: vajon a hangsúlyosan tudásalapú közeg mindenki számára vonzó?

Elképzelhető, hogy nem mindig. Nem azért feltétlenül, mert bárki "fél a tudástól", hanem mert egy olyan helyzet, amelyben új összefüggésekkel találkozunk, óhatatlanul szembesíthet azzal is, mennyi mindent nem tudunk.

A saját kompetenciánkról mindannyian fenntartunk egy képet. Ha egy helyzet ezt megerősíti, komfortosan érezhetjük magunkat benne. Ha viszont azt mutatja meg, hogy egy általunk jól ismertnek gondolt területen újabb rétegek léteznek, az feszültséget is kelthet.

Lehet-e ezért vonzóbb egy olyan közeg, amely megerősíti a már kialakult énképünket, mint egy olyan, amelyben időnként újra tanulóvá válunk?

És ebből következik egy számunkra is kényelmetlen kérdés: nem válhat-e elidegenítővé, ha túlságosan a szakmaiságot, a tudományt vagy a kompetenciát helyezzük a kommunikációnk középpontjába?

Lehet.

Ha egy kezdeményezésből az sugárzik, hogy itt majd megmondják, mit nem tudsz, az akkor is távolságot teremthet, ha egyáltalán nem ez a szándék. Ebben azonban van egy furcsa ellentmondás: a külső elvárások miatt újra és újra el kell mondanunk, milyen szakmai háttérrel rendelkezünk. A "mivel foglalkoztok?" és a "mit tanultatok?" rendszerint az első kérdések között érkezik, mintha ezekre a válaszokra szükség lenne ahhoz, hogy gyorsan elhelyezhessük egymást egy láthatatlan társadalmi rangsorban. Pedig számunkra nem az a fontos, hány diploma áll egy név mögött, hanem az, hogy mire használható az a tudás. Arra, hogy többet értsünk abból, amit látunk. Hogy észrevegyünk egy változást. Hogy egyre jobb kérdéseket tegyünk fel. Hogy egy helyzetben időben felismerjük: itt érdemes óvatosabbnak lenni.

A tudásnak nem rangsort kell létrehoznia a hegyen, hanem nagyobb mozgásteret a gondolkodásban.

Ennek a minap egy másik oldalával is találkoztunk. Egy tőlünk független, nyilvánosan meghirdetett svájci magyar közösségi kirándulás kapcsán túrabiztonsági és felelősségi kérdések merültek fel. Egy geológiailag instabil terület kockázataira hívtuk fel a figyelmet, és arra kértük a szervezőket, fontolják meg az útvonal módosítását. A figyelmeztetés ellenére az érintett területet felkeresték, ezért ezt követően azt kértük, hogy legalább az útvonal veszélyes részének további népszerűsítését gondolják át. Amikor azonban érdemi szakmai párbeszédre került volna sor, a szervezők személyes síkra terelték a kommunikációt, és a felvetett biztonsági kérdések helyett bennünket támadtak. A válaszokból ráadásul az a benyomásunk alakult ki, hogy talán azzal sem voltak tisztában, hogy a kifogásolt szakasz már nem része a hivatalosan kijelölt túraútvonalnak. A túra helyszínén fennálló lehetséges veszélyre vonatkozó információkat, valamint a szervezőkre nézve kedvezőtlen hozzászólásainkat a kirándulásról szóló bejegyzés alatt azonnal eltávolították.

Amikor egy konkrét veszélyre vonatkozó információra válaszul rövid időn belül megjelenik az önreklám és a mögöttes üzleti érdek vádja, könnyen megszületik és terjedni kezd egy egyszerű narratíva: egy fizetős túracéget, vagyis bennünket, zavar egy ingyenes közösségi túra sikere.

Ez valóban könnyen befogadható magyarázat. Sokkal kézenfekvőbb, mint végigkövetni, mi hangzott el először, mire vonatkozott egy állítás, mi történt utána, majd csak ezt követően megvizsgálni, hogy a feltételezett üzleti érdeknek volt-e egyáltalán köze az eredeti kérdéshez.

Csakhogy egy leegyszerűsített történet attól, hogy hihetőnek hangzik, még nem válik ténnyé.

Lehet valakinek anyagi érdekeltsége egy területen, és közben teljesen megalapozott szakmai állítást tehet annak kockázatairól. Ahogyan lehet valaki népszerű közösségi szervező, és közben rosszul kezelhet egy kapott biztonsági információt. A kettő logikailag független egymástól.

Talán éppen ezért érdemes ellenállni a legegyszerűbb történetek csábításának. Nem azt kell eldöntenünk, melyik szereplő motivációjáról tudunk meggyőzőbb narratívát alkotni, hanem azt, hogy egy állítás igaz-e, milyen bizonyíték támasztja alá, és mit kezdünk egy olyan felismeréssel, amely nem illeszkedik ahhoz, amit addig gondoltunk.

És itt érkezünk el ahhoz, ami miatt számunkra a Geotrekkerz hosszú távú projekt.

Kérdezni tanulni

Mindkettőnk szakmai hátterének fontos része az oktatás és a tudásátadás. A tudást nem végállomásnak tekintjük, hanem valaminek, amit érdemes továbbadni. Az egyetemen, terepen, kutatásban és saját tapasztalatból összegyűlt ismeretek számunkra akkor kezdenek igazán dolgozni, amikor mások gondolkodásába is bekerülnek.

Nem az a cél, hogy valaki öt geotúra után ötven új földtani szakkifejezést tudjon. Inkább az, hogy megváltozzon néhány kérdése, vagy hogy egyáltalán legyenek újabb kérdései. 
Miért ilyen ez a hegyoldal? Mi történt itt? Ez régen is így nézett ki? Miért van itt ennyi friss törmelék? Mit jelent, ha eltűnik a jég, amely eddig összetartotta a kőzetet?

Néhány túrázónkon már látjuk, hogy ez a fajta gondolkodás velük marad: kérdeznek, összefüggéseket keresnek, és idővel olyan részleteket is észrevesznek a tájban, amelyek mellett korábban talán egyszerűen elsétáltak volna. Számunkra éppen ez mutatja, hogy működik, amit csinálunk. És azon dolgozunk, hogy ez a fajta kíváncsiság minél több ember számára természetessé váljon.

A táj olvasása tanulható. És egy változó magashegységben egyre inkább érdemes is megtanulni.

Talán végső soron ez a Geotrekkerz egyik legfontosabb célja: hogy idővel egy olyan, kíváncsiság és gondolkodás köré szerveződő természetjáró közösség jöjjön létre, amelyben a tudás nem tekintélyt jelent, hanem közös alapot a kérdezéshez.

Ahol egy változó hegyoldal láttán nem az az első kérdés, hogy ki szervezte a programot, mennyibe került, vagy milyen érdeke fűződhet hozzá, hanem az, hogy mi történik itt? Miért történik? Honnan tudjuk? Mit jelent ez a táj jövőjére nézve? És mit jelent számunkra, akik benne járunk?

Olyan közeget szeretnénk, ahol nem kellemetlen felismerés, ha valamit nem tudunk, hanem egy új kérdés kezdete. Ahol a tapasztalat nem lezárja a kíváncsiságot azzal, hogy "jártam már itt", hanem továbbviszi: mit nem vettem észre eddig?

Ahol lehet vitatkozni is. Nem személyekről és feltételezett szándékokról, hanem állításokról, megfigyelésekről, adatokról és értelmezésekről. Ahol egy új információ nem támadás a kompetenciánk ellen, hanem lehetőség arra, hogy pontosítsuk azt, amit addig gondoltunk.

Mert számunkra a természettudományos műveltség nem azt jelenti, hogy mindenkinek földtudóssá kell válnia. Sokkal inkább egy gondolkodási módot: észrevenni, kérdezni, kételkedni, utánanézni, összefüggéseket keresni, és szükség esetén felülvizsgálni azt is, amiben tegnap még biztosak voltunk.

Ehhez tartoznak a geotúrák, az előadások, az írások, a biztonsággal kapcsolatos megszólalások és minden más forma, amelyben közelebb lehet hozni egymáshoz a tudományt és a hegyeket járó embereket.

Hogy ennek egy része fizetős, nem változtat a mögötte álló gondolaton. A tudásátadás munka, ezért lehet ára. A hivatás viszont ennél messzebbre vezet.

A tudás öröksége

A felhalmozott tudásunk azért van, hogy megosszuk, és amennyire tudjuk, emeljük vele annak a közösségnek a természettudományos műveltségét, amelynek magunk is részei vagyunk. Nem azért, hogy bebizonyítsuk, mi tudunk többet. Hanem azért, hogy idővel mindannyian többet lássunk abból a tájból, amelyben járunk.

Ha a Geotrekkerz körül idővel egy ilyen közösség alakul ki, akkor számunkra a projekt jóval többet ért el annál, mint hogy hány embert vittünk el egy-egy geotúrára.

A munkánk valódi értékét végül nem az mutatja majd meg, mennyit kértünk érte, hanem az, hogy mit volt képes elindítani másokban.

A tudás ugyanis önmagában még nem megértés: ahhoz kíváncsiságra, figyelemre és arra is szükség van, hogy készek legyünk újragondolni azt, amit addig a világról tudni véltünk.
Nullum futurum sine praeterito – nincs jövő múlt nélkül. A múlt nélkül nem érthető a jelen, a jelen megértése nélkül pedig nehéz felelősen gondolkodni a jövőről. Talán ezért olvassuk a tájat is: hogy abból, ami volt, megértsük azt, ami van, és valamivel bölcsebben alakítsuk azt, ami még lehet.


Illés Olivia
Geotrekkerz